A katona és a kalóriák: miként látták el táplálékkal a világ seregeit a történelem folyamán?

Szovjet katonák ételt főznek a második világháborúban

Ahogy a mondás is tartja, egy hadsereg a hasán menetel. Napjainkban a világ fejlettebb haderői esetében a harctéren ez az előre csomagolt készételeket jelenti, amelyeket elsőként az Egyesült Államok rendszeresített az 1980-as években MRE (Meal, Ready-to-Eat) néven. Az MRE-k az igen népszerűtlen konzervételeket váltották fel, amelyeket a második világháborútól kezdve kaptak a katonák, így a vietnámi háborúban is. A csapatok megfelelő élelmezése már a hadviselés kezdete óta az egyik legfontosabb feladata a katonai vezetésnek, és így volt a rómaiak idején, Dzsingisz Kán hordái esetében, és Napóleon seregei számára is.

A római légiók

Vadkant leszúró római katona egy ókori mozaikon

A római seregek szinte minden elérhető állatot levadásztak ételnek – ez jól kivehető a régészeti anyagból. Arról kevesebb információt találtak eddig a kutatók, hogy a római állam mivel járult hozzá a katonák élelmezéséhez. Annyi bizonyos, hogy a római katonák legfőbb kalóriaforrása a szénhidrátok voltak, leginkább árpa vagy búza formájában. Emellett a katonák kaptak körülbelül fél kilogramm húst naponta. Ehhez nagyszámú állatot – egy római sereghez körülbelül 120 birkát, vagy 60 disznót – kellett leölni naponta. A római csapatok emiatt rendre nagy mennyiségű haszonállattal indultak útnak, egyfajta „élő hűtőszekrényként” alkalmazva őket.

A pontos mennyiségtől függetlenül – és feltéve, hogy az utánpótlási vonalak hibátlanul működtek, ami igen ritka volt –, ez nem volt elég egy római katona táplálásához. Igen nagy mennyiségű, nehéz felszerelést cipeltek rossz utakon, és még ehhez jött maga a harc közbeni kalóriaégetés. Az ételhez kaptak bort – az általunk ismertnél jóval hígítottabbat – vagy valami szinte ecetszerűt, amely szintén az ivóvizükben előforduló baktériumok számát csökkentette. Zsírbevitelüket többnyire olívaolajból fedezték.

A keresztesek

A kereszteshadjáratok jellemző jelenete volt, hogy amikor az európai lovagok elérték a muszlim tábort, abbahagyták a harcot, és elkezdtek enni, ami sokszor azt eredményezte, hogy elvesztették a csatát. Ez kétszer is megtörtént Akko 1189-től 1191-ig tartó első ostroma során. A harmadik kereszteshadjárat egy megfigyelője szerint Szaladin szultán táborában több konyha is volt, és mindegyikben akár kilenc nagy üst is lehetett, amelybe négy marhafej is belefért. Ehhez fogható élelmezése a kereszteseknek nem volt.

Az átlagos keresztény katona egy ostrom során némi szárított húst és gabonát kapott, amelyből főzeléket készíthetett. Az ilyesfajta ennivalót a katona úgy hozta magával a Szentföldre, ezt kiegészíthette helyben vásárolt gyümölccsel vagy sajttal. Az első kereszteshadjárat során a lovagok többsége maga gondoskodott saját élelmiszerraktáráról, amelyért cserébe otthoni birtokai egy részének zálogosítására, vagy egyéb tulajdona eladására is szüksége lehetett. Később, a 14. században már sikerült a kereszteseknek egyezséget kötniük egyes tengeri hatalmakkal, mint például a Velencei Köztársasággal, hogy rendszeres élelmiszer-szállítmányokkal lássák el a Közel-Keleten harcolókat.

Dzsingisz Kán hordája

A mongolok mindennapi étrendje nem volt éppen ínyencekre szabva, de a folyamatosan mozgó lovasok nem is tarthattak maguknál túl sok élelmiszert. A harcosokat általában saját háztartásuk látta el, ahogy pedig egyre több területet foglaltak el, kapcsolatba kerültek más népek gasztronómiájával is – például az általuk is ismert erjesztett kancatej, azaz kumisz mellett a borral.

Mongólia területe ekkoriban sem kedvezett a mezőgazdaságnak, és a lakosok sem maradtak egyazon a helyen hosszabb ideig, így a gyümölcsök és zöldségek nem képezték szerves részét az étrendjüknek. A hadjáratokra gyakran magukkal vitték marhacsordáikat, illetve birkanyájaikat, amikor erre nem volt lehetőség, akkor a lovasok vadásztak, amit tudtak – beleértve a kutyákat, mormotákat és nyulakat –, vagy aludttejen, tartósított húson, és mind friss, mind erjesztett kancatejen éltek.

Az oszmán janicsárok

Ereje csúcspontján, a 17. században az Oszmán Birodalom hatalmas területeket birtokolt Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Dél-, illetve Kelet-Európában. A szultán legmegbízhatóbb csapatai, a janicsárok igen jó élelmiszerellátást kaptak. Ha lehetett, frissen sütött kenyeret kaptak, ha ez nem volt megoldható, akkor kétszersültet. Minden nap kaptak húst – nagyjából 200 grammot, általában birkát, emellett mézből, kávéból, rizsből, és bulgurból is megvolt a napi fejadag.

A legfőbb szerepe a források szerint a kétszersültnek volt: egy megfigyelő szerint Isztambulban 105 kemence volt kizárólag ezek sütésére fenntartva, a hadsereg számára. Nem volt azonban mindig biztonságos az élelmiszer – egy másik leírás dühösen szól arról, hogy e termékek kapzsi készítői spóroltak a liszttel a nagyobb nyereség érdekében, és földdel helyettesítették, ami számos katona életébe került.

Az amerikai függetlenségi háború katonái

George Washington és tábornokai számára óriási gondot okozott a kontinentális hadsereg ellátása. A kongresszus ekkor még nem volt felhatalmazva arra, hogy adót szedjen, így nem volt pénz ellátmányt vásárolni. A problémát csak tetézték a kommunikációs és szállítási nehézségek. Az eredmény az volt, hogy a katonák sokszor napokig nem kaptak ellátmányt, így magukra voltak utalva. Ha kaptak is enni, ez általában némi lisztből és egy kevés húsból állt, amely nem feltétlenül volt már a legjobb állapotban.

1775-ben, a háború elején a kongresszus meghatározta a katonák napi ellátmányát: napi 1 font (kb. 0,45 kilogramm) marhahús vagy hal, vagy 0,75 font disznóhús, napi 1 kilogramm liszt vagy kenyér, heti 3 font borsó vagy bab, napi 1 pint (kb. fél liter) tej, heti 1 pint rizs, 1 quart (kb. 1 liter) tujával ízesített (a C-vitamintartalom érdekében) sör vagy almabor, és némi melasz. Ezt azonban szinte soha nem tudták százszázalékosan teljesíteni – a katonák legtöbbször a civilektől kéregettek vagy vadásztak. A kongresszus rá akarta venni Washingtont a civil lakosságtól való szervezett rekvirálásra, ő azonban erre nem volt hajlandó, nehogy a felkelők ellen fordítsa őket.

Napóleon serege

Napóleon megkóstolja katonái kenyerét

A francia császár seregei valószínűleg igen ritkán mondhatták el, hogy jól laktak. A legjobb esetben is 24 uncia (kb. 680 gramm) kenyér, fél font (kb. 0,2 kilogramm) hús, 1 uncia (kb. 28 gramm) rizs vagy kétszer ennyi szárított bab, borsó vagy lencse, 1 quart víz, 1 gill (kb. 1,2 deciliter) konyak, és egy fél gill ecet volt a katonák fejadagja. Amikor nem volt kenyér, kemény zsemlegombócokat készítettek lisztből, vízből és sóból. Ezeket tűzben sütötték, vagy a főzeléket dúsították velük.

Az a tény mentette meg a francia katonákat, hogy az európai mezőgazdaság egyre jobban átállt eddigre az olyan élelmiszernövényekre, mint a kukorica és a burgonya, amelyek gyakorlatilag egyenesen a termőföldről azonnal fogyaszthatók. A napóleoni háborúk gasztronómiájához tartozik még továbbá az a legenda, hogy a híres francia bagett is itt keletkezett – formáját eszerint annak köszönheti, hogy el kellett férnie a katonák nadrágszárában.

Az amerikai polgárháború uniós (északi) csapatai

Az uniós hadsereg napi fejadagja 0,75 font (0,34 kilogramm) hús, 1 font (0, 45 kilogramm) liszt vagy kukoricaliszt, továbbá valamilyen éppen elérhető zöldség, valamint némi ecet és melasz volt. Ez minden bizonnyal elegendőnek bizonyult egy katona napi táplálásához, idővel azonban nem volt praktikus ennyi friss élelmet osztani egy embernek, így áttértek a sózott húsra, kétszersültre, és szárított zöldségekre.

A hadjáratok során, főleg miután az északi katonák már délen jártak, szezonális gyümölcsöket és zöldségeket (például almát és édesburgonyát) tudtak szedni a földeken és gyümölcsligetekben, és nagy újdonságot jelentett a korábbi háborúkhoz képest, hogy az Egyesült Államok jól működő postaszolgálattal rendelkezett, így a katonák otthonról is kaphattak ajándékcsomagokat minőségi élelemmel. Vizet mindkét oldal katonái tudtak a természetes patakokból és folyókból meríteni, mivel ezek többsége ritkán volt szennyezett.

A második világháború amerikai gyalogosa

Az amerikai csapatok kétféle kiszerelésben kapták élelmüket a második világháborúban: a harcoló csapatok C-fejadagja, illetve a nem frontvonalbeli csapatok K-fejadagja. Ezeken belül voltak változatok, de mindegyik egy főételből – például virsli és bab –, némi cigaretta, némi konzerv gyümölcs, csokoládészelet, instant kávé és toalettpapír. Lehetett benne tartós sajt és keksz is, valamint egy levél gyufa.

Minden C-fejadag úgy volt megtervezve, hogy három főétkezésre legyen benne elegendő ennivaló, körülbelül 3600 kalória összesen. Később a katonák kaptak italporokat is, végül pedig édesített kakaóport is. A K-fejadag szintén három étkezést tartalmazott, ezekre azonban a kevesebb hús és több tojás volt a jellemző, valamint sajtkrém, keksz, cukorka, rágógumi, sótabletta és cukros ital. Ezek mellett tartalmazott egy fából készült kanalat, cigarettát és toalettpapírt is.

Vietnám és az MCI

A vietnámi háborúban a katonák fejadagját az 1958-tól 1981-ig rendszerben lévő MCI (Meal, Combat, Individual) jelentette, amelyet kartondobozban kaptak kézhez. Ezek egy étkezésre voltak elegendők, 1200 kalória energiatartalommal. A kartondoboz egy konzervdoboznyi húsos ételt (például sonkát és babot, vagy pulykafasírtot), egy konzervdoboznyi kenyérfélét (amely lehetett kétszersült, keksz, vagy sütemény), és egy konzervdoboznyi desszertet (például almakompótot, szeletelt barackot vagy „pound cake”-et, azaz egyensúlytésztát) tartalmazott.

A teljes készlet igen nagy és nehéz tudott lenni, ezért a csapatok gyakran elemeire szedték, és csak a legszükségesebbeket vitték magukkal őrjárataikra – ilyenkor a konzervdobozokat zoknikba helyezték, amelyeket a felszerelésükhöz tudtak kötözni. A melegítésre igen korlátozott lehetőségeik voltak a harcmezőn: az egyik népszerű módszer az volt, hogy az egyik konzervdoboz alját átszurkálták, erre helyezték a melegítendő konzervdobozt, majd egy darab C4-es robbanószert meggyújtva felmelegítették.

Az amerikai katonák Vietnámban az MCI mellett kaptak minden napra malária elleni tablettát, sótablettát, valamint a naponta négyszer fogyasztandó Lomotilt, amely a katonák által a dzsungelben gyűjtött víz fertőtlenítésére használt halazon nevű szer által okozott hasmenést volt hivatott mérsékelni.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/64891/pics/15434161405155771_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?