Len helyett gyapjúba volt kötelező temetkezni a kora újkori Angliában

„Urunk, irgalmazz Londonnak!” – olvasható egy korabeli metszeten.

Anglia utolsó nagy pestisjárványában különleges gazdasági lehetőséget látott meg az ország törvényhozása, és meglehetősen szokatlan törvények sorozatával állt elő, amellyel a vallási jelentőséggel bíró len halotti lepleket gyapjúval kívánták felváltani.

Szentül megesküszöm, hogy ez a halott személy nem került betakarásra olyan anyaggal, amely lenből, kenderből, selyemből, arany vagy ezüst szőrből készült, vagy azzal kevert (…) de olyan halotti lepellel, melynek anyaga kizárólag birka gyapja (…)”. Ezt a különös és precíz esküszöveget az angol temetések tanúi több, mint egy évszázadon keresztül el kellett, hogy mondják. 1667. március 25-ével az országban minden egyes halottat gyapjú (nem pedig len) halotti lepelben kellett eltemetni – vagy kifizetni az igen súlyos, ötfontos büntetést vagy a halott örökségéből, vagy hozzátartozói vagyonából.

Az angol parlament a következőt látta 1665-ben: sok birka van az országban, sok lent importálnak, és rengeteg a halott. Utóbbinak a fejét újból felütő pestis volt az oka – az év végéig bejelentett 219 601 halálesethez jelentős mértékben hozzájárult a járvány. E halottak többségét a szokásnak megfelelően lenből készült halotti lepelben temették el. Ez rendkívül kedvező volt Anglia csatornán túli riválisa, Franciaország számára, amely az Angliában felhasznált len egyharmadát szolgáltatta. Ez volt a szigetország második legnagyobb importcikke, az élelmiszerek után.

A halottakat szekérszám hordják temetni a pestis sújtotta Londonban egy korabeli metszeten

Összesen ötféle szövet volt bevett használatban Anglia mindennapjaiban: a selyem, a gyapjú, a len, a kender és a pamut – a len pedig több előnnyel is rendelkezett a többivel szemben, ahogyan azt Alice Dolan angol történész kifejti doktori disszertációjában. Egyik előnye a kor tisztítási technikáiban rejlett: a textileket forró vízben főzték hamulúggal vagy szappannal, majd egy krikettütőhöz hasonló sulyokkal verték. A ruhák tisztán tartása folyamatos küzdelem volt, a len pedig amiatt volt különösen értékes, hogy könnyen tisztult ezzel a módszerrel, ráadásul többféle minőségben is elérhető volt, így a szegények is viselhették.

A temetkezésben ráadásul vallási jelentősége is volt: a Biblia mind a négy evangéliumában szerepel, hogy Jézust lenből készült lepelbe tekerték sírba helyezése előtt, Lukács és János evangéliumában pedig az is, hogy feltámadása után a lepel ott maradt, ahol Jézus feküdt, a csoda fizikai bizonyítékaként. A házi len rostjaiból készült szövet így a keresztény világ nagy részén a temetkezési kultúra szerves részévé vált, ezáltal állandó hátrányba helyezve Anglia honi gyapjúiparát. A francia importok korlátozása, a gyapjúvásárlás ösztönzése, és a hazai len más célokra való megtartása érdekében a londoni parlament előállt a „Kizárólag gyapjúban temetés törvényével”.

Utcai jelenet egy korabeli metszeten

Dolan disszertációja szerint ha már 1665-ben is élt volna a szabályozás, 1,7 millió méterrel kevesebb lenszövetet használtak volna fel Angliában abban az évben. Nem volt azonban könnyű az átállás, miután a következő évben életbe lépett a törvény. „Eleinte semmi sem lehetett megdöbbentőbb több ezer ember számára” – írta Bernard Mandeville filozófus, „mint hogy gyapjúban lesznek eltemetve.” Nem tudható pontosan, mennyire voltak együttműködőek az emberek, a törvényhozás azonban nyilvánvalóan nem volt elégedett az eredménnyel, mert 1667-ben még szigorúbb szabályozásokkal hozakodott elő, amelyek még kevésbé voltak népszerűek.

Megváltónkat is lenben temették el” – mondta Edward Waller, Hastings megye képviselője. „A népek szokása elleni vétek, és tiltakozom ellene.” Henry Coventry külügyminiszter ennél is keményebben fogalmazott, azt sugallva, hogy „a római vallás követői” temetkeznek inkább gyapjúba, mint lenbe. „Attól félek, ez a törvény pápizmus-ízű” – mondta gúnyosan. A következő évben azonban megszavazták, és az újraírt törvénynek már volt valódi méregfoga. A temetésekhez írott, eskü alatt tett hivatalos nyilatkozatra volt szükség két tanútól, nyolc napon belül, amelyben megerősítették, hogy gyapjú lepel került felhasználásra. A papságot arra szólították fel, jegyezzék fel a temetési jegyzékben, milyen anyagból volt a lepel. A törvény betűjének be nem tartása azonnal maga után vonta a tetemes büntetést.

A szigor bevált: Dolan kutatása szerint 1682 és 1755 között például a cucklingtoni Szent Lőrinc-templom temetőjében 505 sírból csak 18-ban használtak lenből készült leplet. Mandeville írásai arra utalnak, csak az idősebb nemzedék – akiket még a len vallásos tiszteletére neveltek – ütközött meg a szabályozáson. Lehetséges, hogy a gyapjú használata az átlagember számára megért annyit, hogy ezáltal a franciáknak legyen rosszabb, de a legvalószínűbb az, hogy öt font egyszerűen túl sok pénz volt – mégpedig annyira, hogy voltak, akik feljelentették a lenben temetkezőket azért, hogy cserébe megkapják a behajtott büntetés egy részét.

A kötelezően aláírt eskü egy késői példánya 1795-ből

Mandeville eddigre teljes sikert látott a programban: „Semmi sem mondható ellene a józan ész határain belül” – írta. A költő Nicholas Amhurst ennél is lelkesebb volt – kijelentette, a törvény „minden szempontból e királyság gazdagságának legnagyobb támasza.” Sajnos nem létezik dokumentáció arról, mennyi hasznot hozott a szabályozás a gyapjúiparnak, Dolan kutatásai szerint azonban az intézkedés útját állhatta akár 21 millió méter lenszövet importjának 1679 és 1695 között, amely körülbelül 2,5 millió font értéket képviselt.

Létezik némi közvetett bizonyíték arra, hogy Anglia gazdagabb lakosai a törvényt kigúnyolva inkább kifizették a büntetést, hogy len halotti lepelbe temetkezhessenek. A Henstridge-ben található Szent Miklós-templom kertjében lévő sírok vizsgálatával Dolan azt találta, 1678 és 1707 között a temetkezések kevesebb mint egy százaléka esetében használtak lenből készült leplet, ez az arány azonban magasabb, 9-12 százalékos volt a templomon belül nyugalomra helyezettek esetében, akik minden bizonnyal gazdagabb, illetve fontosabb emberek voltak. Egy 1678-ból való szatirikus politikai pamflet, „A jó feleségek siránkozása, avagy a nők panasza az ő gyapjúban temetendőségükkel kapcsolatban” címmel egy elképzelt, gőgös nőt gúnyolt, aki befizeti férje lenben való temetéséért a büntetést „inkább, mint hogy a másik világba vezető oly hosszú utat a hátán ing nélkül tegye meg”.

A halottak szekereken való gyűjtése egy korabeli metszeten

A törvényeket bármiféle felhajtás nélkül, csendben vonták vissza 1814-ben. Dolan szerint 1792-re már engedékenyebbek voltak betartatásukban a hatóságok is, részben amiatt, hogy az angol gazdaság jóval több lábon állt már ekkor. Eddigre a pamut leplek is divatba jöttek, és a gyapjúban való temetkezés bimbódzó kultúrája sosem bontakozott ki igazán. Egy közkeletű vélekedés azonban hosszú ideig fennmaradt a 17. század után is a törvényeket eredetileg kiváltó pestisáldozatokkal és a gyapjúval kapcsolatban: az emberek úgy gondolták, a gyapjú lepel hosszabb ideig marad fertőző, mint a len.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/63720/pics/15417639893216941_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?