Változatos indítékok vitték a világháborúk során német szolgálatba a brit katonákat

A „Brit Szabad Hadtest” toborzóplakátjai a második világháborúból (a középső plakáton helytelen angolsággal – a „Britains” megszólítás helyesen „Britons” [britek] lenne)

A 20. század legmeghatározóbb konfliktusai, a két világháború során nem minden brit katona harcolt kizárólag saját hazájáért. Németország mindkét háborúban emberhiánnyal küszködött, és igyekezett más országokat maga mellé, vagy legalább fiaikat saját seregébe állítani. E törekvések alól nem képeztek kivételt a brit, illetve a brit fennhatóságú területekről származó hadifoglyok sem.

Az első világháború alatt a német terveket még a világ különféle tájain való zavarkeltés jellemezte jobban – a német vezetés el akarta érni, hogy az antanthatalmak kénytelenek legyenek megosztani figyelmüket az európai háború és a gyarmataikon német befolyással elősegített konfliktusok között. E terv része volt az is, amikor 1914 novemberében az Oszmán Birodalom dzsihádot hirdetett az antant ellen. Ettől az intézkedéstől a központi hatalmak azt várták, hogy világszerte – köztük a brit és francia gyarmatokon – a muszlim lakosság fellázad az idegen hatalmak ellen. Ilyenre nemigen került sor a háború során, leszámítva az inkább az indiai függetlenség elérésének szándékával kirobbant 1915-ös szipojlázadást Szingapúrban.

Sir Roger Casement

A német agitáció következő célpontjai az ír nemzetiségű katonák voltak, akikből mintegy 200 000 állt a Brit Birodalom haderejének kötelékében. Nem csak a németeknek jutott azonban eszébe az ír–német együttműködés: az V. György brit király (uralkodott 1910-1936) által humanitárius munkájáért lovaggá ütött Sir Roger Casement buzgó ír nacionalista is volt, aki maga kereste fel a németeket azzal, hogy segítsenek neki felkelést szítani Írországban. A német vezetés meglátta a kínálkozó lehetőséget Casement ötletében, és lehetővé tették, hogy találkozzon ír hadifoglyokkal németországi táborokban.

A húsvéti felkelés során Dublin központja romhalmazzá vált

A terv egyszerű volt: egy lázadó alakulatba toborozni minél több ír katonát, majd Írországban partra tenni őket a felkelés kirobbantásához. Casement számításai azonban nem úgy alakultak, ahogyan azt ő szerette volna: mindössze 50 embert sikerült meggyőznie. Az ír hadifoglyok nagy része egészen biztosan nem volt túlzottan jó véleménnyel a brit uralomról, azonban arra mégsem voltak hajlandók, hogy Németország által felfegyverezve visszatérjenek hazájukba, és konfliktust gerjesszenek, továbbá egy háború közepette elárulják a koronát, amelyhez hűséget esküdtek.

Brit csapatok egy Mark V típusú harckocsit használnak faltörő kosként Dublinban, 1916.

Valami azonban mégis kerekedett Casement és a németek együttműködéséből: az 1916. áprilisi, úgynevezett „húsvéti felkelés”. 1916. április 24-én mintegy 1500 ír nacionalista fegyveres vonult be a szigetország fővárosába, Dublinba, és igyekezett minél több helybélit megnyerni oldalára, hogy kiűzzék a briteket Írországból. A felkelők rendelkezésére Németország mintegy 20 000 puskát és egymillió lőszert bocsátott, azonban Dublin lakossága vonakodott a lázadók mellé állni, és a felkelés véres kudarcba torkollott. Maga Casement nem tudott részt venni a műveletekben, mivel a lázadás kitörésekor már brit őrizetben volt: felségárulás gyanújával letartóztatták, halálra ítélték, és még az év augusztusában felakasztották. A drákói brit válasz azonban – melynek keretében a felkelés több mint egy tucat vezéralakját kivégezték – megadta a lendületet Írország háború utáni függetlenedéséhez.

Brit katonák a Harmadik Birodalom szolgálatában?

Bármilyen hihetetlennek is tűnik, voltak brit katonák, akik beléptek a német hadseregbe, de még olyanok is, akik a náci állampárt fegyveres szervezetéhez, a Waffen-SS-hez csatlakoztak. Az első világháborús írek közötti agitációhoz hasonló módon közelítették meg a németek a második világháborúban az egyre inkább függetlenségre vágyó Indiát.

Indiai önkéntesek egy német katonával

A német hadseregen, a Wehrmachton belül létrehozták a Szabad India Légiót, amely hatékony propagandafogásnak bizonyult: a háború során több mint 2500-an léptek be, eleinte Németországban tanuló indiai egyetemisták és néhány hadifogoly az észak-afrikai harcokból, majd később lényegesen több német fogságba esett indiai katona. A belépés teljességgel önként történt, ami ilyen számok mellett jól mutatja az indiai katonák érzéseit a brit fennhatóság iránt. A „Tigris Légiónak” is nevezett alakulat 1942-től 1944-ig a Wehrmacht része volt, de frontvonalbeli szerepet nem kapott – többnyire adminisztratív és más nem harci feladatokra alkalmazták, propagandaértéke fontosabb volt, mint harcba vetése.

Indiai önkéntes egy kiépített állásban az Atlanti falnál Franciaországban, MG34 típusú géppuskával

Az indiai légió 1944 augusztusától a Waffen-SS részét képezte, amelyben a háború végére a nem-német katonák száma meghaladta a németekét. A Waffen-SS személyi állományának alakulása jól példázza, hogy Németország a második világháborúban is hasonló emberhiánnyal küzdött, mint az elsőben, ebben a konfliktusban azonban több országból meríthetett kiegészítő csapatokat, ahogyan arról még szó lesz a továbbiakban.

John Amery és a Szent György-légió

A függetlenség reményében német színek alatt katonáskodó indiaiaknál sokkal különösebb eset volt a Waffen-SS azon egysége, amely valóban brit, illetve a Brit Birodalom fennhatósága alatt álló területekről származó fehér katonákból állt. Az eleinte Szent György-légiónak, majd Brit Szabad Hadtestnek nevezett alakulat igen kis létszámú volt, azonban a Szabad India Légióhoz hasonlóan propagandaszempontból volt a legfontosabb szerepe. A „hadtest” létrehozásában fontos szerepet játszott egy John Amery nevű brit fasiszta.

John Amery

Amery egy igen kiemelkedő státuszú családból származott: édesapja Leo Amery konzervatív parlamenti képviselő volt, aki Churchill kormányában miniszteri posztot is betöltött, és akinek édesanyja egy magyar zsidó asszony (a neves orientalista Leitner Gottlieb Vilmos testvére, Erzsébet) volt. Amery már gyermekként is nehezen kezelhető volt, kamaszként 16 éves korában otthagyta az igen neves Harrow School bentlakásos iskolát, és London gazdag Mayfair negyedében féktelen életmódjáról vált ismertté – züllött életvitelével adósságokba is verte magát.

Amery húszas éveiben addigi pusztán kommunistaellenes nézeteit nyíltan fasiszta elképzelések váltották fel, ezeknek katonai szolgálattal is hangot adott: a spanyol polgárháború során Francisco Franco tábornok fasiszta csapatai számára csempészett fegyvereket, illetve tevékenykedett hírszerzőként is. Spanyolországi szolgálata után az 1940-ben Németország által legyőzött Franciaország meg nem szállt, de kollaboráns kormány által igazgatott részén, az úgynevezett Vichy Franciaországban telepedett le.

John Amery feleségével, Una Wing színésznővel 1933-ban

Amery először azzal vívta ki Hitler elismerését, hogy angol nyelvű, németpárti rádióadásokat kezdett sugározni szülőhazájába. Stílusa meglehetősen egyhangú volt, üzeneteit azonban meglehetősen költői módon tálalta. „Bűnt követnek el éppen a civilizáció ellen” – mondta egyik adásában. „Nem csupán apáink, tengerészeink, birodalomépítőink felbecsülhetetlen értékű örökségét dobják félre egy olyan háborúban, amely nem szolgál semmiféle brit érdeket, de szövetségünk vezetője, Sztálin másról sem álmodik, mint apáink eme örökségének elpusztításáról.” 1942 végére megfogant benne az ötlet, hogy a keleti fronton vívott antikommunista háborúhoz brit hadifoglyokat toborozzon.

A brit egységet Amery a Francia Önkéntesek Bolsevizmusellenes Légiójához hasonlóként képzelte el – ezen alakulatnak a háború végére 5500 tagja volt. Amery Berlinbe utazott engedélyt kérni a brit hadifoglyok közt végzendő toborzásra. Az engedélyt megkapta, és szabad bejárást biztosítottak neki a brit hadifoglyokat őrző táborokba, ahol a Brit Birodalom minden tájáról származó fogvatartottak előtt adta elő tervét. Többek között azzal igyekezte meggyőzni honfitársait, hogy korántsem lenne árulás a németek mellé állni, mivel nem a britek ellen harcolnának, hanem a keleti fronton a szovjetek ellen. Első toborzókörútja egyetlen érdeklődőt sem eredményezett, 1943 közepére pedig mindössze két önkéntest sikerült meggyőznie, bár közülük is az egyik elállt a lehetőségtől, mielőtt belépett volna az SS-be.

A Brit Szabad Hadtest

Amery végül egy botrány miatt kikerült a képből: francia szeretőjét saját hányása fullasztotta meg egy részeg tivornya után. Az Amery ellen hozott gondatlan emberölés vádját végül ejtették, azonban nem tevékenykedhetett tovább az SS brit toborzójaként. A Waffen-SS és Goebbels propagandagépezete egy sokkal nagyobb vállalkozássá kívánták fejleszteni a brit hadifoglyok toborzását, mint amekkorát Amery elképzelt.

A Brit Szabad Hadtest katonái német egyenruhában

A kis csoportok előtt tartott előadások helyett valódi kampány indult, röplapokkal és a hadifoglyok számára készült angol nyelvű újság, a „Camp” (Tábor) hasábjain megjelenő hirdetésekkel. Az egységet úgy jellemezték, „teljesen önkéntes alakulat, amelyet brit alattvalók gondoltak ki és hoztak létre, akik a birodalom minden tájáról fegyvert fogtak és életüket ajánlották fel a Szovjet-Oroszország elleni közös európai küzdelemben.”

Ezen erőfeszítések nyomán is csupán néhány tucat érdeklődőt vonzott a gondolat, hogy német kötelékben harcoljanak a szovjetek ellen. A „hadtest” tagjait körülbelül négy hónapig képezte az SS egy Drezdához közeli helyszínen, majd 1945 márciusában a frontra vitték őket. Mivel a vezetésükre hajlandó brit tisztet nem sikerült találni, az egységet német SS-századosok (az SS terminológiájában „Hauptsturmführer”) vezették, és a „Nordland” nevet viselő 11. SS önkéntes páncélgránátos hadosztályhoz csatolták őket. Ez az alakulat skandináv önkéntesekből állt, és körülbelül 300 főt számlált – a legfeljebb 27-en lévő brit önkéntesek így még egytizedét sem tették ki az alakulat állományának.

Roy Courlander új-zélandi önkéntes

A Nordland „hadosztály” a Berlinért folytatott végső, elkeseredett harcokban is részt vett, itt a brit önkéntesek is szembe kerültek a Vörös Hadsereggel, azonban jelentős hatást nem tudtak gyakorolni a küzdelem kimenetelére. Az alakulat fokozatosan felőrlődött, tagjai közül többen elszöktek, utolsó két szolgáló tagja pedig 1945. május 2-án adta meg magát az amerikai 121. gyalogezrednek. Az egység kézre kerített önkéntesei közül többeket bíróság elé állítottak a háborút követően, köztük egy kanadait és két új-zélandit is. A vádlottak közül többen azt állították, szabotázs céljával léptek be az egységbe. Legtöbbjükre börtönbüntetést szabtak ki.

A Brit Szabad Hadtest felvarrói: a zubbony ujjának felkarjára való pajzs, az egység nevét tartalmazó, bal alkaron viselt szalag, illetve az egyenruha hajtókáján viselt SS-rúnák és az angol címerben is megtalálható Plantagenet-oroszlánok

John Amery időközben elhagyta Németországot, és a háború utolsó napjaiban a Mussolini rendszeréhez hű olaszokkal tevékenykedett Észak-Olaszországban, ahol angol nyelvű rádióadásokkal igyekezett demoralizálni a szövetségeseket. Miután olasz partizánok fogságába került, azok kiadták őt a briteknek. Ameryt Nagy-Britanniában állították bíróság elé nyolc rendbeli felségárulás vádjával. Védője eleinte amellett kardoskodott, hogy védence nyilvánvalóan beszámíthatatlan, míg öccse, a későbbi neves konzervatív politikus Julian Amery pedig azt igyekezett bizonyítani, hogy bátyja a háború kitörése előtt spanyol állampolgárságot szerzett, így nem árulhatta el a brit koronát. Maga Amery végül bűnösnek vallotta magát minden vádpontban, a tárgyalás mindössze nyolc percig tartott összesen. 1945 decemberében, 33 éves korában felakasztották.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/63091/pics/15408282616203425_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?