Egyetlen betörésért is akasztás járhatott a középkori Londonban

A középkori Londonban az apróbb bűncselekményekért is könnyen felakaszthatták az embert, ennek ellenére a bűnözés meghatározó része volt a város arculatának. A prostitúciótól a gyilkosságokig és utcai harcokig a hatóságoknak sok mindennel kellett törődniük, beleértve az őket is behálózó korrupciót.

1337. január 6-án éjjel egy cambridge-i tímár, John le Whyte betört egy selyemkereskedő üzletébe a St. Lawrence Jewry templom utcájában, a Guildhall közelében. Geoffrey Punte boltjából Whyte többek között arany- és ezüstgyűrűket, igazgyöngyöket, selyemszövetet és karkötőket vitt el – összesen mintegy 100 shilling értékű zsákmánnyal távozott. Punte beperelte Whyte-ot, ennek dokumentumai fennmaradtak III. Eduárd király uralkodásának iratai között. A leírás szerint a javakat „bűnös módon éjszaka lopta el” a tettes, ami rendkívül súlyos következményeket vont maga után: John le Whyte-ot felakasztották, ahogy számos piti tolvajt is a korban.

Habár a középkori Angliában rövid úton kivégezték a tolvajokat, a gyakran kiszabott halálbüntetés nem bírt jelentős elrettentő hatással. A tolvajlás, prostitúció, gyilkosságok, vesztegetés fővárosában és annak óriási feketepiacán könnyen meggazdagodhatott az, akinek tehetsége volt a zsebtolvajláshoz, vagy gyorsan bánt a késsel. Amilyen rendszeresen jártak London polgárai templomba és tartották be az egyházi böjtnapokat, ugyanolyan gyakorisággal vették igénybe prostituáltak szolgáltatásait, vágták le mások övéről az erszényt, vesztegették meg a kerületi bíróságokat, vagy dobtak holttesteket a kanálisba.

A Guildhall napjainkban - a legrégebbi nem egyházi kőépület Londonban, amely túlélte az idők viharait

Az elmúlt 20 év során a várostörténészek kitartó munkájának köszönhetően egyre jobban kirajzolódott a középkori London kiterjedt alvilágának képe, valamint azoké az életeké, amelyeket alakított, illetve amelyekre hatással volt.

Fontos megjegyezni, hogy a középkori London nem egyetlen város volt, hanem valójában három. A városi élet (és bűnözés) egy jó részét a két külváros adta, amelyek a városfalon – és az ottani hatóságok hatáskörén – kívül helyezkedtek el. A korabeli London, Southwark és Westminster életének egyik meghatározó eleme volt a különféle törvények, szabályok, kiváltságok és hatáskörök állandó ütközése, ami kiélezte a konfliktusokat a sokszínű és különféle érdekekkel bíró polgárságon belül.

A bűn földrajza

Jelentőséggel bír az is, a város mely részei voltak mely alvilági tevékenység melegágyai. Vegyük például Southwark folyóparti szakaszát, ahol jelenleg Shakespeare Globe színházának újjáépített mása, a Southwark-katedrális, és a Winchester-palota maradványai találhatók. Első ránézésre azt gondolná az ember, hogy Winchester püspökeinek hajdani lakhelye egyfajta egyházi felügyeletet jelenthetett, amely távol tartotta a bűnözés minden formáját. Valójában azonban pont a püspök saját, nem a város hatáskörébe tartozó területén voltak megtalálhatóak a város legjobb bordélyházai a középkor nagy részében.

A szűken vett London térképe a 16. századból

Maga a püspök volt a létesítmények bérbeadója is – a parlament összehívásakor a látszat fenntartása érdekében ideiglenesen fel is függesztette működésüket. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a fennmaradt bírósági dokumentumok által leggyakrabban azonosított kuncsaftokról sokszor derül ki, hogy papok vagy szerzetesek – az egyház és morális tanításai aligha akadályozhatták meg a bocsánatos bűnöket.

Habár egy sor szabályozással igyekeztek a gyakorlatot Southwark határain belülre szorítani és csökkenteni vonzerején, a prostitúció Londonban is virágzott. A Farringdon Without nevű kerületet gyakorta nevezik a korabeli források a „közönséges nők” tanyájának, egy, a Cheapside és a Soper Lane-i St. Pancras-templom (amely az 1666-os nagy tűzvész során megsemmisült) közötti apró szomszédság pedig a jelek szerint a mai piroslámpás negyedek középkori megfelelője lehetett. Itt a bizonyíték az utcanevekben is felfedezhető: két keskeny mellékutca a Gropecunt (kb. „pinatapogató”) Lane, illetve a Popkirtle (kb. „kidurranó tunika”) Lane neveket kapta.

Egy harmadik ilyen területről szóló beszámoló szerint a Queenhithe kerületben egy vendéglő mögött volt található egy „privát hely”, amely „jó rejtekhelye a tolvajoknak (…) sok gonosz egyezség születik ott, és sok szajhának és bordélyosnőnek van ott menedéke, ahol szabadon megköthetik álságos frigyeiket.”

Nőként” való közösülés

Talán az egyik legérdekesebb szexuális kicsapongásokról szóló fennmaradt középkori londoni dokumentum egy feljegyzés a polgármesteri bíróságról. Egy bizonyos John Rykener kihallgatásáról készült, aki transzvesztita prostituáltként dolgozott Oxfordban és Londonban az 1380-as és 1390-es évek folyamán. A Guildhallban női ruhában jelent meg az idézésre, és számtalan férfit – köztük az egyetem több rektorát és káplánját, számos ferences és egy karmelita szerzetest, valamint három oxfordi diákot – nevezett meg, mint akikkel „nőként” közösült. Emellett megnevezett több nőt – férjes asszonyokat és apácákat egyaránt – akikkel „férfiként” tette ugyanezt.

Rykener azt vallotta, egy Anna nevű prostituált tanította a „kimondhatatlan” cselekedetre (az anális szexre). Anna a vallomás szerint kapcsolatban állt az 1400-ban a II. Richárd királyt pártolók lázadásában részt vett és ezért kivégzett Sir Thomas Blount egy szolgájával. Egy Rykenernek szállást adó hímzőnő, Elizabeth Brouderer volt aztán az első, aki fel is öltöztette nőnek, ebben a házban azonban többnyire „helyettesítő” feladatot látott el – Brouderer saját lányát, Alice-t adta férfiaknak éjszakánként, amikor azok a sötétben nem látták a lányt. Alice napkelte előtt távozott a férfi mellől, majd reggel a gazdasszony a nőnek öltöztetett Rykenert (akit Brouderer „Eleanornak” szólított) mutatta be az illetőnek, mint előző esti társát. Az eljárás vélhetően arra szolgált, hogy zsarolhassák a klienseket.

Nincs nyoma annak, hogy Rykenert megbüntették volna tevékenységéért, bár tény, hogy maradt fenn adat egy szintén John Rykener nevű férfiról, aki London püspökének börtönéből szökött meg 1399-ben. Ide azonban egyházi személyeket zártak különféle kihágásokért, így a két személy azonossága kétséges.

Tulajdon és kereskedelem

A 14. és 15. századi London lakói természetesen tudták, milyen városban élnek, és azzal is tisztában voltak, mely részein gyakoribb mely bűncselekmény. Egy „London Lickpenny” című szatírában egy kenti férfi sétál a Cornhill kerületben, „ahol rengeteg lopott dolog található”, amikor megpillantja saját csuklyáját, amelyet korábban a westminsteri tömegben veszített el. Nincs azonban elég pénze arra, hogy visszavásárolja saját tulajdonát a tolvajtól, aki nyíltan árulja azt az utcán.

A város kereskedői és iparosai állandó célpontjai voltak a gyanúnak, haragnak és üldöztetésnek, különösen olyan esetekben, amikor haszonlesésük az emberek egészségét vagy biztonságát veszélyeztette. 1345 júliusában például négy mészárost minden húsuk beszolgáltatására köteleztek – több mint kilenc shilling értékben –, mert termékeikkel elálltak egy utcát, akadályozva a közlekedést.

London, a Temze déli partján Southwark, nyugatra pedig Westminster egy későbbi térképen

A sarkantyúgyártók céhe saját tagjaival is gyanakvón viselkedett. A céh középkori feljegyzései arról is szólnak, egyes tagjai az éj leple alatt termékeikhez „hozzáadnak hamis vasat, és olyan vasat, mely elrepedt”, és úgy is csalnak, hogy „aranyozást tesznek a hamis rézre”. Ezek a sarkantyúgyártók aztán egész álló nap az utcán kóborolnak „anélkül, hogy gyakorolnák mesterségüket”, és csak azután állnak neki a kovácsolásnak, „hogy már részeggé és kétségbeesetté váltak.”

A bűnözés spektrumának a csaláshoz és a csavargáshoz képest a másik végletét az erőszak és a gyilkosság jelenti. Ezek sem voltak kimondottan ritka esetek Londonban – egyes történészi becslések szerint a 14. század első felében havonta két férfi vesztette életét részeg verekedésben – a túlélő tettest pedig a bitófa várta.

Egyes gyilkossági esetek igen hírhedtté váltak. Egy szörnyű esetben, melynek pontos éve nem tisztázott, két selyemkereskedő nő, Elizabeth Taillour és Alice Rolff rajtaütöttek Elizabeth Knollys nevű riválisukon. Miután elfogták, egy dézsa vízben megfojtották, majd amennyit tudtak, elégettek a holttestből, annak maradékát pedig egy latrinába dobták. Habár a bírósági dokumentum szerint a gyilkosság szeptember 12-én történt, a nyomozás csupán november elején kezdődött meg, ami arra utal, hogy az összeégett holttest akár hetekig is a pöcegödörben lehetett, mire megtalálták. Taillour beismerte bűnösségét, míg Rolff „hasára hivatkozott” – az angol törvények szerint terhes nőt nem volt szabad kivégezni. Egy „családanyák esküdtszéke” – akiket általában az éppen jelen lévő nők közül toboroztak – megvizsgálta, és megállapította, hogy Rolff nem terhes. Mindkét nőt felakasztották.

Az ilyen borzasztó tettek állandó veszélye mellett miként tartották fenn a rendet a hatóságok? A városnak sokféle eszköz állt rendelkezésére, többek között a város elöljárói, rendőrök, egyéb hivatalnokok és az éjszakai őrség önkéntesei.

Megrögzött iszákosok”

A polgármester rendszeres listákat kért a kerületektől a „megrögzött iszákosokról”, a kisebb vétségeket elkövetőkről és a „kétes hírű nőkről”. A királyi és városi kiáltványokat kisbírók olvasták fel – hallhatóan emlékeztették a lakosságot, hogy a Guildhall folyamatosan igyekszik fenntartani a rendet.

Perkin Warbeck ifjú trónkövetelő, ál-Richárd herceg a kalodában kivégzése előtt, 1499.

Maguk a kerületek az úgynevezett „beadle”-ökre (altisztek) bízták az ilyesfajta teendőket. Az eredetileg az utcák tisztításának – seprés, gereblyézés – felügyeletére létrehozott tisztség elsődleges feladata a 14. századra már a „semmirekellők” távol tartása volt – úgymint a prostituáltak, tolvajok és ismert útonállók. Az altiszt és emberei az önkéntes őrséggel együtt járőröztek az éjszakai kijárási tilalom idején, és az azt megszegőket a Counterbe, a Tunba, vagy valamely egyéb, a közrend ellen vétők számára fenntartott börtönbe vitték.

Maga a Guildhall azonban korántsem volt a törvényesség mintaképe. Az 1380-as években súlyos feszültségek gyötörték Londont két polgármester, Nicholas Brembre és John Northampton rivalizálása miatt. A korrupció a legfelső szintekig terjedt, és több polgármester-választást is fegyverrel döntöttek el – az utcai gyilkosságok ekkoriban többnyire felderítetlenek maradtak. A városi szabályozások és betartatásuk előírt módjai csupán egy apró betekintést nyújtanak a valódi bűnözői gyakorlatba, amelyet kordában voltak hivatottak tartani.

John Gower egy kézirata saját készítésű illusztrációján nyíllal veszi célba a földből, vízből és levegőből álló világot

A kor irodalmában is megmutatkozik London bűnös jellege – John Gower, a híres költő Geoffrey Chaucer barátja és riválisa a művészetben a St. Mary Overy kolostorban lakott Southwarkban a 14. század második felében. Habár ritkán említi a várost, költészetében megjelennek annak élénk képei: „Ahogyan az ember látja a szomszédok feleségét árulni a tyúkokat a piacon” – írja a „Mirour d'Omme” (Az ember tükre) című művében, „Ugyanígy árulja a bordélyosnő a szüzeket, és alkudozik felettük, és buja kéjencek ágyasaivá teszi őket.”

Gowernél a vesztegetés, a gyilkosság, a lopás és a rablás is megjelenik, valamint a különféle büntetések súlyossága. „Hogy a rablás akasztást ér” – írja, „már a Bibliából tudjuk.” A képmutatás és kompromisszumok által meghatározott London gyakorta megihlette a költő fantáziáját, ahogyan napjainkban is népszerű szórakoztató téma az alvilág működése.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/62189/pics/lead_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?