A feszültség és a nátha majdnem veszélybe sodorta az egyik korai Apollo-missziót

Az Apollo–7 személyzete (b-j): Donn Eisele, Walter Schirra, Walter Cunningham

Habár ma már tudjuk, hogy a Holdra jutásért folyó hidegháborús versenyt az Egyesült Államok nyerte, és a Szovjetunió később sem juttatott embert az égitestre, az 1969-es Apollo–11 misszió sikerét megelőzően azonban egyáltalán nem tűnt még biztosnak az amerikai vezetés. A NASA Hold-programja 1968-ban a szakadék szélén tántorgott, és a feszültség a tetőfokára hágott a próbák közben, amelyek a Holdra szállás esélyeit voltak hivatottak felmérni.

1967 januárjában az Apollo–1 próbamisszió kilövési próbája katasztrofális véget ért: a tiszta oxigénnel töltött parancsnoki és kiszolgáló modul, amelyben a háromfős személyzet tartózkodott, egy elektromos hiba okozta szikra által begyújtva pillanatok alatt kiégett még a kilövés előtt, és mindhárom űrhajós – Virgil Grissom, Edward White, és Roger Chaffee – életét vesztette. A következő 20 hónapra felfüggesztették a próbamissziókat, és egy kongresszusi bizottság vizsgálta ki a tragédia okait.

Az Apollo–1 kiégett parancsnoki és kiszolgáló modulja

A vizsgálatok lezárultát és a modul újratervezését követően három újabb űrhajós készült fel a föld körüli pályára a Holdra jutáshoz készített járművel és felszereléssel: Walter Schirra, Donn Eisele és Walter Cunningham – azaz a tragikus kimenetelű Apollo–1 tartalékszemélyzete. Ez volt az első alkalom, hogy egyszerre három űrhajós vett részt egy küldetésen, és a 11 napos Föld körüli pályán keringést élő adásban is közvetítette a televízióban a NASA. Az Apollo–1 tragédiája után az űrhajósok korántsem bíztak felszerelésükben és járművükben, és az Apollo–7 próbamisszió amiatt is emlékezetes maradt, hogy a felgyülemlett feszültség majdnem lázadásba csapott át.

A kezdetektől elégedetlenek voltak

Az Apollo–7 leckéi 50 év elteltével is fontosak a világ űrügynökségei és a magántulajdonban lévő űrvállalkozások számára is, amelyek mind a Holdra való visszatérést, mind a Mars meghódítását tervezik. A személyzet és a földi irányítás hatékony együttműködése esetén szinte bármilyen felmerülő technikai kihívás megoldható, azonban az Apollo–7 megmutatta, hogy a viták a teljes küldetést veszélyeztethetik.

A feszültség jól kivehető volt a rádiós kommunikációban – nem csupán a veszélyes küldetésre induló férfiak játékos élcelődése volt. Vita keletkezett már akörül, hogy egyáltalán megtörténjen-e a kilövés, de a tévéközvetítés és az étel kapcsán is felmerültek panaszok. Az űrhajósokat különösen bosszantotta a WC-berendezés, amelynek lassú működése (30 percig is eltartott) meglehetős bűzt eredményezett a modulban. A parancsnoksággal a legtöbbet a 45 éves Schirra vitatkozott – a haditengerészet korábbi tesztpilótája tapasztalt űrhajós volt, aki már a Gemini-missziókon is részt vett, és már az Apollo–7 misszió előtt tudta, hogy távozni kíván a NASA-tól, így nem érdekelték viselkedése következményei.

Schirra, Eisele és Cunningham a kiképzés során egy szimulátorban

Schirrát különösen megrázta az Apollo–1 tragédiája – Gus Grissom a barátja és szomszédja is volt. Az Apollo–7 küldetés során a személyzet biztonsága volt az elsődleges aggodalma, a NASA számára azonban az volt a fontos, hogy az űrhajósok a próbamisszió minden feladatát teljesítsék – ez volt a végső próba, amely azt volt hivatott bizonyítani, hogy az Apollo–1 hibáit maradéktalanul sikerült kijavítani. Schirra tesztpilótaként az egyedül végrehajtott küldetésekhez volt szokva, és különös felelősséget érezhetett egy háromfős művelet parancsnokaként.

Az Apollo–7 kilövése

A NASA történésze, Andrew Chaikin szerint Schirra „elvi kérdést csinált abból, hogy a személyzet a főnök” – a földi irányítás tagjai a személyzettel ellentétben nem kockáztatták életüket a misszió során. Chaikin szerint a parancsnok természete egyébként is harapós volt, ezt pedig tovább fokozták a körülmények.

Az irányítás az indítással kapcsolatban is hozott életbe vágó döntéseket. Egy végső biztonsági intézkedésként az új modul tervezői beépítettek egy funkciót, amelynek segítségével a személyzeti űrszonda leválhat a jármű többi részéről vészhelyzet esetén, az Apollo–1 tragédiájához hasonlót elkerülendő. Ennek felszálláskor való alkalmazása esetén nagy eséllyel a szárazföldön ért volna földet a szonda, az ülések azonban nem voltak az ehhez megfelelő lökéselnyelő berendezéssel ellátva, így akár életveszélyes sérüléseket is szenvedhettek volna az űrhajósok.

A nátha veszélyei

A korábban megállapított szabályok szerint az Apollo–7 nem szállhatott fel, ha a floridai Cape Canaveral kilövőállásnál a tenger felől erős szél fújt. A kilövésre kijelölt napon, 1968. október 11-én azonban az erős szél ellenére a földi irányítás úgy döntött, végrehajtják a kilövést. Schirra nem volt boldog, és a helyzet csak romlott, miután az első űrben töltött napon súlyos megfázással ébredt. A zéró gravitációban a váladék ugyanis nem távozik az orrjáraton, mint a Földön, hanem egyszerűen bent reked az orrban és az arcüregben. Amikor megpróbálta kifújni az orrát, erősödő fájdalmat érzett a fülében. „A takaros kis űrhajónk hamar használt zsebkendőtárolóvá vált” – mondta később Cunningham.

A személyzet arra kéri a tévénézőket, küldjék továbbra is a képeslapokat és leveleket

A nátha súlyosbodásával Schirra egyre barátságtalanabbul viselkedett a földi irányítással – nem akarta például bekapcsolni a kamerát egy tervezett televíziós adáshoz, amíg el nem végezték egy precíziós tesztet a hajtóművel, végül azonban beleegyezett. Az igazán nagy konfliktus akkor tört ki, amikor a küldetés végéhez közeledve Schirra közölte az irányítással, hogy egyikőjük sem fogja viselni sisakját a landoláskor. Indoklása az volt, hogy be kell tudniuk fogni az orrukat (eddigre mindhárom űrhajós elkapta a betegséget, miután 11 napja össze voltak zárva egy légtérben), hogy ne szenvedjenek dobhártyaszakadást a földet érés során. Az irányítás amellett kardoskodott, hogy a sisakok szükségesek arra az esetre, ha valamilyen véletlen folytán nyomáscsökkenés következne be a kabinban, Schirra azonban figyelmen kívül hagyta az utasításokat. Az Apollo–7 személyzete végül sikeresen landolt sisak nélkül október 22-én az Atlanti-óceánon, Bermudától mintegy 370 kilométerre délnyugatra.

Az Apollo–7 kabinja a landolás után

Ehhez hasonló „lázadás” nem fordult elő semmilyen űrrepülésen egészen az 1973-as Skylab 3 űrállomás-misszióig, amelynek személyzete 24 órára lekapcsolta kommunikációs berendezéseit, hogy így tiltakozzanak az óriási munkaterhelés ellen, amellyel a földi irányítás rájuk rótt. Schirra a NASA-tól való távozását követően a későbbi Apollo-küldetések egyik televíziós kommentátora lett, továbbá az Actifed nevű nátha elleni gyógyszer reklámarca – ezt a terméket használta az űrben is. A földi irányítással szemben tanúsított engedetlenség miatt a két másik űrhajós, Cunningham és Eisele többé nem járhatott az űrben.

Az Apollo–7-en történtek igazságához hozzátartozik, hogy ekkoriban még kevésbé értette a tudomány a zéró gravitáció és a magas nyomású környezet által előidézett pszichológiai hatásokat, amelyeket azonban napjaink űrrepülései során figyelembe vesznek.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/61799/pics/15395917798593798_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?