A németek nyerték a Norvégiáért folyó 1940-es versenyt

Német csapatok a norvégiai Valdres tartományban

1940 tavaszán a Harmadik Birodalom megtámadta Norvégiát. Ez volt a szövetséges katonai erők első igazi megpróbáltatása Európában, és nem sok jót vetített előre Hitler ellenfeleinek.

Miért Norvégia?

Amikor 1939-ben kitört a háború, Norvégia semleges maradt. Az ország nem háborúzott 1814 óta, és egyetlen kormánya sem gondolta, hogy ellen tudna állni egy külföldi inváziónak. Norvégia azonban túl fontos volt ahhoz, hogy elkerülje Hitler figyelmét, két okból is: az első világháborúban az antant által felállított tengeri blokádhoz hasonlót meg lehetett vele kerülni, szabad hozzáférést biztosítva az Atlanti-óceánhoz, másrészt az ország a szintén semleges Svédország acél- és vasércexportjának fő útvonala volt.

A német hadiipar nagy mértékben a svéd acélra volt utalva – csak 1939-ben 10 millió tonnával importált belőle, részben a svédországi Luleå, részben a norvégiai Narvik kikötőjén keresztül. Mindaddig, amíg Norvégia semleges, a németeknek ez kedvező helyzet volt, azonban a háború kitörésével nyilvánvalóvá vált, hogy Norvégia munkáspárti kormánya Nagy-Britannia felé orientálódik, mind ideológiai okokból, mind a brit tengeri fölény miatt. Ez Németország számára nem volt elfogadható helyzet.

Nikolaus von Falkenhorst német tábornok volt az invázió megtervezője

1939-1940 telén egyre valószínűbbnek tűnt, hogy Nagy-Britannia megtöri Norvégia semlegességét. Winston Churchill (aki ekkor még nem volt miniszterelnök) amellett kardoskodott, hogy vágják el az acél útját Németországba. 1940 februárjában a brit haditengerészet norvég felségvizeken vett birtokba egy német hajót, hogy brit foglyokat szabadítsanak ki róla. Eközben a norvég nemzetiszocialisták vezetője, Vidkun Quisling a németek felé kezdett tapogatózásba – azt akarta Hitler erőszakkal juttassa őt hatalomba, mert országában túl nagy a brit befolyás (az inváziót követően valóban ő lett Norvégia névleges vezetője, a valódi hatalmat azonban nem ő, hanem Josef Terboven német helytartó gyakorolta).

Vidkun Quisling

Tavaszra odáig jutott a helyzet, hogy Norvégia így vagy úgy, de belesodródik a háborúba – egyazon napon, április 7-én indult meg egy brit flotta aknákat telepíteni az ország partjai mentén, és a német inváziós flotta is.

Az első összecsapások

Április 7-én és 8-án a tengeren találkozott a két oldal. A britek elvesztették az HMS Glowworm nevű rombolót, igen kevés veszteséget okozva a németeknek. A britek nem tudták kihasználni számbeli fölényüket, a németek pedig modernebb hajókkal rendelkeztek. Német csapatok ekkor még nem szálltak partra, és a norvég kormány vonakodott csapatai mozgósításától, nehogy ezzel provokálja ki az inváziót.

Német hajók Narvik kikötőjében

Április 8-án a brit kötelékben harcoló lengyel tengeralattjáró, az Orzeł elsüllyesztette a Rio de Janeiro nevű német csapatszállító hajót. Az elfogott német katonák megerősítették, hogy invázióra készülnek – ennek nyomán megkezdődött Norvégiában a mozgósítás. Eközben a szövetségesek is készültek Norvégia megsegítésére – brit, kanadai, francia és lengyel csapatok szálltak hajóra, és indultak el az Északi-tengeren át.

Az invázió

Április 9-én a szárazföldön is megindultak a német csapatok, egyszerre rohanva le Dániát és Norvégiát. Dánia mindössze két óra elteltével megadta magát, királya parancsára. Norvégiáért meg kellett küzdenie a németeknek.

Német páncélautók haladnak át egy dán városon

A német csapatok öt ponton szálltak partra Norvégia-szerte, és repülővel is érkeztek csapatok. Északon Narvik helyőrsége hamar megadta magát, Bergent, Stavangert és Kristiansandot. Oslóban a légi műveleteket köd hátráltatta, de némi késedelemmel a főváros is elesett. A norvégok ekkor még igyekeztek mozgósítani, azonban a főbb kikötőiket és hadi lerakataikat már elvesztették. A kormány nem volt képes külső segítség nélkül ellenállást tanúsítani.


A szövetséges kontrainvázió

A németek az ország belseje felé nyomultak partraszállásuk helyeiről, a csupán részben mozgósított norvég haderő pedig harcolva vonult vissza. Egy héten belül több katonai körzet is megadta magát, a védők maradéka Lillehammertől északra remélte megállítani a németeket, hogy a szövetségesek észak felől felmenthessék őket. A szövetséges csapatok április 15-én szálltak partra Narviknál, a következő napokban pedig Norvégia meg nem szállt részein is több helyen. Azonnal csatlakoztak a harcokhoz, azonban a német invázió miatti lépéskényszerben és zűrzavarban nemigen tudtak Norvégiába juttatni harckocsikat vagy tüzérséget a gyalogság támogatására.

A németek fenntartják a nyomást

Hitler csapatai több száz kilométert tettek meg Norvégia területén néhány hét leforgása alatt – jól felkészültek voltak, megfelelő taktikákat alkalmaztak, és fegyverzetük is jobbnak bizonyult a szövetségesekénél, akik csupán néhány helyen, egy-két napra tudták őket feltartóztatni. A szövetséges akciók minden esetben visszavonulásba fordultak át. A legkeményebb küzdelem a Hordaland megyei Kvamban volt, ahol két napon keresztül tudták feltartóztatni a britek és norvégok a németeket.

A brit 4. lincolnshire-i ezred katonái pihennek Skagéban egy 90 kilométeres visszavonulást követően. Az előtérben egy norvég katona vizsgálja meg egyikük puskáját

A szárazföldi harcok közben a levegőben a Luftwaffe dominált, és egyszerre fenyegette a szövetségesek szárazföldi és tengeri jelenlétét. Dánia és Norvégia repülőtereinek elfoglalása után lényegesen könnyebb volt a németeknek kialakítani legi fölényüket, mint a repülőgép-hordozókra utalt briteknek.

A szövetségesek egyre északabbra szorultak vissza az országban, miközben április 30-án az Oslo (dél) és Trondheim (nyugat) felől indult német csapatok összetalálkoztak, megerősítve irányításukat az ország felett. Május 10-én Németország megindította Franciaország elleni hadműveletét. Ugyanezen a napon Neville Chamberlaint Winston Churchill váltotta a miniszterelnöki székben Londonban, Norvégia számára azonban már későn jöttek az új kormányfő agresszív intézkedései – a szövetségeseknek fontosabb volt a tőle délre zajló küzdelem.

Narvik eleste

Az egyetlen szövetséges siker az északi Narviknál volt, ahol április 10-én és 13-án a brit hajók legyőzték a néhány napja érkezett német Kriegsmarine-t. Itt még élt a remény, hogy teljességgel elhárítható a német invázió. Május végén teljes partraszállást hajtottak végre a szövetségesek, köztük britek, lengyelek, és a francia idegenlégió csapatai is. Habár a németek közel álltak a megadáshoz, a szövetséges evakuálás terve valójában már készen volt – Franciaország lerohanása mindent megváltoztatott, és a szövetségesek tudták, nem tudják megtartani Norvégiát. Emellett már érkezett a német felmentősereg dél felől, és még a semleges Svédországon keresztül is csempésztek csapatokat a németek, orvosi személyzetnek álcázva.

Evakuálás és megadás

Neubaufahrzeug (a hitleri Németország egyik legkorábbi harckocsitípusa) Lillehammer utcáin 1940. áprilisában

Június 1-jén a szövetségesek közölték a norvégokkal az evakuáció tényét. Két nappal később Narvikból is elkezdték kivonni csapataikat. 7-én Haakon király és kormánya is Nagy-Britanniába távozott, a következő napon követték őket az utolsó szövetséges csapatok. Június 9-én előzetes fegyverszünetben állapodott meg a német és a norvég fél, és az utolsó norvég csapatok is megadták magukat 10-én. A Norvégiáért folyó küzdelmet elvesztették a szövetségesek, egy fontos leckével azonban szolgált Európa számára – a semlegesség nem biztosított védelmet a Harmadik Birodalomtól.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/62085/pics/15398551346991212_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?