Az Orosz Birodalom utolsó cárnéja: Alekszandra Fjodorovna

Gyakran számít hibának, ha a történelem alakulását pusztán egyes személyek cselekedeteihez kötjük, néha azonban valóban előfordul, hogy egyetlen ember alakíthatja népek sorsát. Ez elmondható Alekszandra Fjodorovna orosz cárnéról, aki férje távollétében irányította a Romanovok birodalmát annak utolsó időszakában, a cár lemondatásáig.

A német(?) hercegnő

Alekszandra Fjodorovna orosz cárné Viktória Aliz Ilona Lujza Beatrix hercegnőként született a németországi Darmstadtban, 1872-ben (nagyanyja, édesanyja, illetve annak összes lánytestvérének keresztnevét megkapta). Viktória brit királynő unokájaként kezdettől fogva jelentős személynek számított Európában, így mindene megvolt a kivételezett élethez. Sajnálatos módon azonban élete elkerülhetetlenül Oroszország vezetéséhez és népéhez volt kötve a későbbiekben – kívülállóként irányította a hatalmas birodalmat férje, II. Miklós cár távollétében, és közvetve ez vezetett saját és családja vesztéhez és az 1917-es orosz forradalmakhoz.

A hercegnő életének korai szakasza ugyan pompával teli volt, de egyúttal instabil is. IV. Lajos hessen-darmstadti nagyherceg és Aliz angol hercegnő hatodik gyermekeként már hatévesen az udvari életre tanították, amikor elveszítette édesanyját. Ezt követően ideje nagy részét Angliában töltötte unokatestvéreivel, nagyanyja gyámsága alatt.

12 éves korában, nővére esküvőjén találkozott először a 16 éves Miklós cáreviccsel, aki több ágon is rokona volt. A két gyermek jó barátságot kötött, amely később szerelembe vedlett át – igazi „Rómeó és Júlia” jellegű kapcsolat volt ez, amelyről mindkettőjük családja megpróbálta lebeszélni őket – Aliz német családja nem tartotta sokra az oroszokat, míg Miklós apja, III. Sándor cár nem csinált titkot a németek iránt érzett ellenszenvéből. Ennek ellenére eljegyzésüket végül jóváhagyták, és 1896. november 26-án össze is házasodtak. Az erre való felkészülés során, az orosz ortodox egyházba való átkeresztelkedéssel felvette az Alekszandra Fjodorovna (régiesen: Fjeodorovna) nevet, hátrahagyva régi életét.

Új élet

Az esküvőre végül igen rosszkor került sor: III. Sándor éppen meghalt veseelégtelenségben, mindössze 49 évesen. Az immár cárné saját szavaival élve az egész olyan volt, „mintha egyszerű folytatása lenne a halottakért tartott miséknek.” Habár szerelmesek voltak, Miklós és Aliz fiatalok voltak – az ifjú cár mindössze 26 évesen kellett, hogy átvegye Európa (és a világ) legnagyobb országa irányítását, amire messze nem volt felkészülve – ráadásul az országot seregnyi belső feszültség gyötörte. A cárné csupán 22 éves volt, és nem volt tapasztalata az uralkodásban. II. Miklós olyan korban lépett trónra, amelyben az ország nagy része elkeserítő szegénységben élt, és a lakosság fele valamilyen etnikai kisebbséghez tartozott. A párnak rengeteg dolga volt.

Az ifjú cárné esküvői ruhájában

Habár 1894-ben házasodtak össze, koronázásukra csak 1896-ban került sor. E ceremónia kimondottan baljós eseménnyel járt együtt: a pompás koronázást megünnepelendő a Moszkvától néhány kilométerre lévő Hodinka-mezőn egy kisebb város került felállításra étkezdékkel, kocsmákkal és más szórakoztató célú létesítményekkel, továbbá ajándékokat osztogattak a népnek. Az ajándék egy zsemle, egy kolbász, néhány perec, egy mézeskalács sütemény és egy emlékpohár volt. A többek között a cári hadsereg gyakorlótereként is használt mezőn a koronázás reggelén hat órakor már több ezer várakozó ember volt (egyes becslések szerint a félmilliót is elérte a létszám), az óriási tömegben pedig több rosszindulatú híresztelés kezdett elterjedni – hogy a sör már elfogyott, hogy nem lesz elég ennivaló az embereknek, és hogy az emlékpoharak alján egy-egy arany pénzérmének kellene lennie. A hatalmas emberáradatra mindössze 1800 rendőr jutott, akik nem tudták megfékezni az egyre nyugtalanabb csődületet. A tömeg nagy lendülettel megindult, előbb az ünnep helyszínére, majd egyre többen igyekeztek pánikszerűen menekülni a káoszból. A zűrzavarban összesen 1389 ember vesztette életét, többségüket agyontaposták.

Alekszandra Fjodorovna cárné koronázási ruhájában

A katasztrófa ellenére a koronázást és az ünneplést megtartották, sokan a mező más részein nem is tudtak a történtekről. Estére, amikor már elterjedt a hír, az uralkodói pár ahelyett, hogy a kórházakban meglátogatta volna a sérülteket, a francia követségen tartott fogadáson vett részt. Alig egy héttel később Miklós hatalmas katonai díszszemlét nézett végig, szintén a Hodinka-mezőn. A már eleve rossz közhangulat már ekkor elkezdett a Romanovok ellen fordulni.

Raszputyin színre lép

Alekszandra cárné az udvarban sem volt túlzottan népszerű. Emiatt elszigeteltnek érezte magát, és a társasági élet helyett a vallás és a miszticizmus felé fordult – nagy hévvel vetette bele magát az ortodox szokásokba. 1904-ben, négy lánygyermek után fiúörököst hozott világra. Az uralkodói pár örömét hamar beárnyékolta a cárné angol felmenőinek öröksége: a kis Alekszej hemofíliában (vérzékenység) szenvedett. A kor orvosai nem tudtak megoldást ajánlani, a tény pedig, hogy fia a legapróbb sérülésbe belehalhat, tovább rontott Alekszandra lelkiállapotán.

Grigorij Raszputyin

Itt került közelebb a cárnéhoz a hírhedt szerzetes-misztikus, Grigorij Raszputyin. A cárné miszticizmus iránti érdeklődésének köszönhette bebocsátását az udvarba, pozícióját azonban a trónörökösön keresztül erősítette meg: valamilyen rejtélyes módon (egyesek szerint hipnózissal) képes volt csillapítani Alekszej tüneteit veszélyes helyzetekben, és minden egyes ilyen alkalom csak nagyobb hitet ébresztett a cárnéban a szerzetes iránt. Raszputyin hamar Alekszandra egyik legfőbb bizalmasává vált, miközben az oroszok nagy része (és az udvar is) megvetette és eretneknek, sarlatánnak, vagy egyenesen gonosznak tartotta. Raszputyin személye a későbbiekben sok gondot okozott a cári család imázsa szempontjából.

Világháború és forradalom

1914-ben Oroszország az antanthatalmak oldalán lépett be az első világháborúba, azonban hadi infrastruktúrája igen elmaradott volt, így a német és osztrák–magyar csapatokkal vívott csatákban a cár seregei rendre súlyos veszteségeket szenvedtek. 1915 augusztusában – részben egy Raszputyin általi jóslatnak engedelmeskedve, tanácsadóira nem hallgatva – II. Miklós a frontra utazott, hogy személyesen irányítsa csapatait. Ezzel Alekszandra Fjodorovna kezében maradt a napi ügyek irányítása az Orosz Birodalomban.

Alekszandra ahelyett, hogy Miklós bevált és megbízható minisztereire hagyatkozott volna, többeket menesztett, és helyükre Raszputyin által javasolt személyeket ültetett, akik vagy alkalmatlanok, vagy megbízhatatlanok és korruptak voltak. Az ilyen esetek miatt az udvarban egyre többen kezdték úgy gondolni, hogy a cárné nem a birodalom érdekében cselekszik, hanem – német születésű lévén – a német császár ügynöke, aki belülről bomlasztja az államot. Nem számított, hogy Alekszandra Angliában nevelkedett, és lényegében angol hercegnő volt (Miklóssal is többnyire angolul beszéltek a mindennapokban), a továbbra is igen rosszul alakuló háborús helyzetet tetéző belpolitikai válságok legnyilvánvalóbb bűnbakja a külföldi cárné volt.

A cári család 1913-ban

Az udvari körök lépésre szánták el magukat: 1916 decemberében csapdába csalták és megölték Raszputyint. Alekszandra életét ezzel még nagyobb zűrzavarba taszították, politikája pedig még kiszámíthatatlanabbá vált. 1917 februárjára (a Gergely-naptár szerint március elejére) már tarthatatlanná vált a helyzet: az élelmiszerhiány és az éhínség határozták meg a mindennapokat, a háborús terheket nem volt képes tovább viselni az orosz nép.

Országszerte sztrájkok és tüntetések kezdődtek, majd a hadsereg is fellázadt, a cár lemondását követelve. II. Miklós hazatért a frontról, és végül eleget is tett a követelésnek. A hatalom az előbb Georgij Lvov herceg, majd Alekszandr Kerenszkij miniszterelnök vezette ideiglenes kormányhoz került. A lemondott cárt és családját a Cárszkoje Szelóban lévő uralkodói nyaralóban tartották házi őrizetben.

A vég kezdete

1917 augusztusában Miklóst (akit ekkoriban már csak „Romanov Miklós” néven emlegettek hivatalosan) és családját az Uráltól keletre lévő Tobolszkba vitték, ahol a volt kormányzói rezidencián laktak meglehetős kényelemben. A novemberi bolsevik hatalomátvételt követően őrizetük szigorúbbá vált, és egyre gyakrabban merült fel a lemondatott cár bíróság elé állítása. 1918 márciusában a büntetés szigorításaként a katonákéval megegyező fejadagokra korlátozták a család étkezését, és szolgáik nagy részétől is meg kellett válniuk. Áprilisban Miklóst, Alekszandrát, valamint az egyik hercegnőt, Mariját átszállították Jekatyerinburgba, a „különleges rendeltetésű háznak” nevezett Ipatyev-házba, amely korábban egy helyi kereskedő lakhelye volt. A vérzékenysége miatt az utazást nehezen viselő Alekszej és nővérei májusban követték őket.

Az Ipatyev-ház (a fénykép a Ma Este című magyar lapban jelent meg 1925-ben)

A házat a bolsevikok kétszeresen körbekerítették, és szigorú őrizet alatt tartották a családot: kevés engedélyezett szolgájuk is kizárólag kereszt- és apai nevükön szólíthatta őket, és tilos volt az oroszon kívül más nyelvet beszélniük. A ház ablakainak nagy részét letakarták, és a szabadon hagyottakon is tilos volt kinézniük vagy jelezni a külvilág felé – ekkor már halálbüntetés terhe mellett. A házban és körülötte fegyveresek álltak őrt, és több külső állásból is géppuskák néztek a ház felé. A bolsevik őrök saját szórakoztatásukra igyekeztek válogatott módokon kényelmetlenné tenni a család életét.

Július közepére a város körüli helyzet egyre romlott a bolsevikok számára – a laza antikommunista szövetségbe tömörült „fehér” csapatok, köztük a Csehszlovák Légió egyre közeledtek Jekatyerinburg felé. Lenin és köre nem engedhette meg, hogy a cár és családja a hozzájuk hű erőkhöz kerüljön. Habár közvetlen bizonyíték nem maradt fenn, minden bizonnyal a legfelsőbb körökből is jóváhagyásra került a kivégzés. Az 1918. július 16-áról 17-ére virradó éjszaka Miklóst és családját felébresztették azzal az ürüggyel, hogy biztonságosabb helyre szállítják őket. A ház pincéjébe vezették őket, ahol először azt mondták nekik, hogy le lesznek fényképezve.

Vérengzés és kegyeletsértés

Eközben megérkezett a holttestek elszállításához rekvirált teherautó, valamint a megbízható kommunistákból álló kivégzőosztag. Az őrök parancsnoka felolvasta a kivégzésről szóló határozatot, amely Miklós családjának „Szovjet-Oroszország ellen folytatott támadását” nevezi meg a büntetés okaként. Az aprólékosan összeállított „programhoz” – a kivégzőosztag minden tagjának megvolt, hogy kire kell lőnie – nem tartották magukat: a kaotikus kivégzés mintegy 20 percnyi pánikszerű vérengzésbe torkollott.

Az Ipatyev-ház pincéje, ahol a kivégzés történt

A kivégzőosztag minden tagja Miklóst vette célba, aki azonnal életét vesztette. A használt fegyverek egy része még fekete lőporral működött, így hamar átláthatatlan füst töltötte meg a termet, mire a kivégzők felismerték, hogy a család és a szolgák nagy része még életben van. Alekszandrát az őrök egyik vezetője lőtte fejbe, közben azt az utasítást kapták, hogy a további zaj elkerülése érdekében szuronnyal, illetve puskatussal végezzenek a többi áldozattal. Ez sem ment könnyen, mivel a gyermekek ruháiba jelentős mennyiségű gyémántot és értékes ékszert varrtak, amely a lövedékektől és a pengéktől is megvédte őket.

A Romanovok maradványait kereső fehérek lefényképezték a teherautó elakadásának helyét, amelyet jeleztek a vasúti talpfák. Nem tudták, hogy ezek alatt nyugszik a cári család.

Miután megbizonyosodtak a cári család és a velük maradt néhány szolga haláláról, a holttesteket elszállították egy előre kiválasztott, használaton kívüli bányába a város közelében. Miután a levetkőztetett holttesteket elhelyezték és leöntötték kénsavval, rájöttek, hogy a járat nem olyan mély, mint gondolták. Egy másik, távolabbi bányajárathoz akarták átszállítani a maradványokat, azonban útközben a mocsaras terepen elakadt a teherautó, így végül az osztag tagjai helyben elásták a holttesteket, némelyiket összeégetve.

A ködösítéstől a kanonizációig

A fehérek nem sokkal később elfoglalták Jekatyerinburgot, azonban a tömegsírt nem találták meg. A polgárháborút követően a szovjet rendszer évekig ködösített a Romanov-család sorsát illetően: Miklós kivégzését elismerték, Alekszandra és a gyermekek sorsáról azonban rendszeresen mást állítottak. Az Ipatyev-házat a forradalom 60. évfordulója közeledtével, 1977-ben lebontották – az eltelt évtizedek során kegyhellyé vált a cári családról megemlékezők számára, akik rendszeresen hagytak különféle tárgyakat a közelében. A cári család nyughelyét végül 1979-ben találta meg egy csoport amatőr nyomozó, akik titokban tartották felfedezésüket a kommunista rendszer bukásáig. 1991-ben a holttestek közül ötöt exhumáltak és megvizsgáltak, majd a cárok hagyományos nyughelyén, a szentpétervári Péter-Pál székesegyházban helyezték el 1998-ban. Alekszej és egyik nővére – pontos kiléte bizonytalan, a legtöbb szakértő szerint Marija – külön eltemetett maradványait 2007-ben találták meg nem messze a tömegsírtól.

II. Miklósról és családjáról készült ortodox ikon

A kivégzések ténye napjainkig megosztó témakor az orosz közéletben: a cári rendszer kétségtelenül durva és autokratikus volt, ráadásul egy vesztes háborúba vezette a legyengült birodalmat. Az orosz ortodox egyház az évek során a kanonizáció egyre magasabb fokaira emelte a család tagjait, mint keresztény vértanúkat. A kérdés, amely talán örökké foglalkoztatni fogja a téma iránt érdeklődőket: elkerülhették volna sorsukat a Romanovok, ha Alekszandra cárné másként kormányoz férje távollétében?

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/59851/pics/15381442318776892_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?