A nácik és az "elfajzott" művészet

Az 1930-as években a német múzeumok teljesen egyedülálló és a maguk nemében páratlan gyűjteményekkel rendelkeztek. Kiállítótermeik falán olyan művészek alkotásai lógtak, mint Pablo Picasso, Salvador Dalí, Franz Marc, Emil Nolde, Otto Dix, Marc Chagall, Max Beckmann, Wassily Kandinsky vagy Ernst Ludwig Kirchner.

A nácik azonban a harmincas és a negyvenes években „elfajzottnak” (németül: entartete Kunst) bélyegezték meg azokat a műremekeket, amelyek esztétikájukat tekintve nem illettek a nemzetiszocialisták által propagált emberképbe. Elfajzottnak számítottak például az expresszionista, az impresszionista, a dadaista, a szürrealista és a kubista alkotások, illetve ezen stílusok művészei. A nemzetiszocialista rezsim szinte az egész modern művészetre nemet mondott, amelynek bölcsője egyébiránt sok esetben a weimari Németország volt. A hitleri állam a klasszikus görög és római művészetet tekintette követendő művészeti modellnek, azokat, amelyek szerinte még nem voltak „beszennyezve” a zsidó hatással.

A náci időkben mindenekelőtt a súlyos betegségekben szenvedő, illetve nyomorék embereket bélyegezték elfajzottaknak, később azonban mindezt kivetítették a kultúrára is, ezzel minősítve az általuk „dekadensnek” tartott művészet kisebbrendűségét. Elsősorban a német expresszionizmus képviselőit illették ezzel a jelzővel, akiknek absztrakt ábrázolásai gyökeresen ellentétesek voltak az „erős” ember náci ideáljával.

Ernst Barlach Magdeburgi síremlék című alkotása deformáltsága, s szellemi és fizikai degeneráltságot tükröző mondanivalója miatt kapott belépőt Münchenbe.

A fasiszta kulturális „rendészet” célkeresztjében volt egyebek között a német expresszionizmus kezdetét jelentő, Die Brücke nevű drezdai művészeti közösség, benne olyan kiemelkedő művészekkel, mint a már említett Ernst Ludwig Kirchner, Erich Heckle, Max Pechstein és Emil Nolde. Ugyancsak fő ellenségnek számított a weimari köztársaság idejében létrejött Bauhaus-iskola, képviselőik alkotásait nemes egyszerűséggel zsidónak és bolsevistának bélyegezték.

Az 1933-1934-es időszakban, tehát Hitler uralmának kezdetén azonban még nem volt teljesen tiszta a kép, hogy mely stílusokat minősítenek elfajzottnak. Az expresszionizmus például eleinte megosztotta a pártot, mivel Joseph Goebbels és néhány párttag kiállt a művészeti irányzat erőteljes, vagyis erőt sugárzó alkotásai mellett. „Mi, nemzetiszocialisták nem vagyunk régimódiak, mi testesítjük meg az új modernitást, nem csupán a politikai és társadalmi kérdésekben, hanem magában a művészetben és a tudományokban is” – érvelt a propagandaminiszter. Keserű vita kerekedett a kérdésből, amelynek a végére Hitler tette a pontot, kijelentetve, hogy a Harmadik Birodalomban nincs helyük a modernista kísérletezéseknek.

Jean Metzinger Csónakban című, sokáig Prágában kiállított, 1913-as képe szintén ellenérzéseket keltett a nácikban, így 1936-ban elkobozták, majd a müncheni kiállításon is helyet kapott, ma azonban senki sem ismeri hollétét.

Az elfajzottnak nevezett kulturális alkotásokat a nácik előbb a múzeumokban igyekeztek elcsúfítani, majd később szétzúzták vagy pótlólagos devizabevételek fejében külföldön értékesítették. A háború kitörése után a műalkotások elpusztítása átlépte a német határokat: 1942. július 27-ének éjjelén több tucat Picasso-, Dalí-, Ernst-, Klee-, Léger- és Miró-festmény lelte végzetét egy, a párizsi Nemzeti Galéria udvarán rakott „tábortűzben”.

1937-ben Joseph Goebbels utasítására nyitották meg Münchenben az Elfajzott művészet című kiállítást, amelyet több mint kétmillióan kerestek fel: a képeket keret nélkül, rasszista szlogenek kíséretében (például: az ideális: kretén és kurva, vagy: a zsidó faji lélek jelenései) aggatták a falakra. Később ezt több más német és osztrák nagyvárosban is bemutatták. Magukra a művészekre pedig megtorlás, tanári állásukból történő elbocsátás, önkéntes száműzetés, többükre börtön vagy koncentrációs tábor várt.

Otto Dix Háborús nyomorékok című 1920-as műve a nácik szerint torzan ábrázolja a Nagy háború hőseit, és megsérti őket, akiknek a látványa egyébként mindennapos volt a korabeli Berlinben

A nácik nem voltak művészetellenesek, csupán a „hagyományos” műfajt kedvelték, s elzárkóztak a modernitás elől. A faji tisztaságot, az erkölcsösséget, az engedelmességet, az ősi bölcsességet vagy a militarizmust megjelenítő szobrászatot és festészetet anyagilag is támogatták. Ám úgy vélték, a sérült vagy torz művészet csupán az alsóbbrendű fajoknak való.

Ugyanakkor a tömegkultúrát nem annyira szigorúan szabályozták, mint az ún. „magaskultúrát”, valószínűleg azért, mert a hatóságok a keménykezű regulák esetén tartottak volna egy nemkívánatos közfelháborodástól. Ennek megfelelően a háború kitöréséig a hollywoodi filmek többsége bármikor megtekinthető volt a német mozikban, s bár az atonális (vagyis hangnem nélküli) zenét betiltották, a dzsessz és a szving viszonylag szabadon hallgatható volt.

http://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/30441/pics/lead_800x600.jpg
20. század,művészet,nácik,Németország
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?